Szellem, vezérelj a nagy londoni éjszakában
belefeledkezve,
a magam formálta gyönyörtől
bekebeleztetve
Kábán egzotikus önfeledt
magamutogatás örömből
Felfedezve az örök Király utcákat
a balra befordulok újabb szerelmek
híres kapuajtókon bezuhanás
esőben lucskos csókolózás
Steve Reich hazafelé a hídon
felnézek a hegyre, fények nincsenek
Számolok, aztán azt számolom
mennyi idő kell a nemszámoláshoz
Egyedül vagyok ebben az élményben
végre egyedül
nincs dátum, ami hazahívna
nincs időpont, amire otthon kell lennem
a magam ura vagyok
van mitől félnem

huszárvágás na akkor irodalminak lenni

Spanyol Chardonaytől véreres szemem
órám felhúzva, bőröm forró
Szellem és test egyesül ebben az improvizációban
130bpm környékén üvöltök fel először
De hozzák már a chilei vöröset
a Halált tagadó vöröset
a megvető bátorsággal vöröset
és újra számolok ...
Másodszor töltöm félig
Aztán teli
Töltőtollal rohanok jobban
élvezem a félhomály és a misztika szimbiózisát
Vinedos de Espana ó hogy basznád meg
fruity peachy white wine
neked semmi esszenciád
neked senki nem adná oda Király utca-lelkét
senki nem áldozna dugóhúzót érted
pofátlanul pöfeszkedő, alsópolcon megbuggyanó
Vinedos de Espana
Vinedos de lelkemet veled erőszakolom
A tudat kipárolgásait tőled várva
Egy magányosan induló londoni éjszaka
mozgatására irányuló vágyban
tiszta az idő és komisz a tér
ajtóbecsapódás utolér
elmenthetetlen dokumentumban
fogom ma éjjel felhalmozni
tetteimet
felszámolni

Odaadtam mindent mára a kertben

már tudom, mi lesz belőlünk. nem akarok részt venni benne. elborzadok, ha eszembe jut. nincs más mód, mint elűzni az érzéseket. kívül vannak, nem én vagyok, máshová tartoznak. ami engem illet, már nem ismerem őket. ne legyen öröm, nyugalom, kedély, ha csak keserűség, harag, tehetetlenség által juthatok hozzá. örülnék, ha önmagában érezném bármelyiket, de nincs boldogság szenvedés nélkül. most értettem meg. hol a felelősségem? az érzelmektől való elfordulás a felelősségtől való elfordulás. én érezni akartam a bánatot, de nem jött. mosolyogni könnyű. soha nem éreztem még mély fájdalmat. mély örömöt sem érezhettem tehát. még mindig érzem a szagát. velem maradt, talán csak ezt őriztem meg belőle.

Napok telnek és én csak ülök egy merev pózban, addig, míg gerincem fel nem mondja a szolgálatot. A szolgálatot, érted? Mint valami katona, be van fogva, a belsőmnek támasztva, hozzákötöttek, mint egy hőmérőhöz, ahogy egyszer egy lengyel éjszakai megvilágosodáskor éltem. Akkor is csak ültem, napokig egy buszban, de közben legalább vele együtt haladtam, szabályosan előreszegezett orral, itt-ott megállt hugyáltatni, keveset gondolva rá, hogy lehet ezt kibírni – erre most még látvány sincs, amire kinézhetnék az ablakon; mondjuk azokra a litván szabadon kószáló beccékre meg a feltehetően tulajdonosnak számító bicajglis asszonyságokra, ahogy a csomagtartójukra eszkábált hatalmas alumínium hordókkal lavíroztak a szanaszét  - és csak most jut eszembe az a szó, hogy – kérődző tehenek tejtől duzzadó csöcseire vadászva.

Szó jön szájára, a basszameg az, ül és rágódik agya, az agy az, aki rágódik, egyes szám harmadik személy, tőle valahogy függetlenül, mert nem tudja szabályozni, de mégis benne, mert mondom; csak ül: tőle. Nem tudom ki vagy – így az agyának, furcsa anyaggá, ellen - és kiállhatatlanná lett testében; hatása kigyakorolt, követel és rombol. Foglalkoztatja. Borzalmas, ilyenkor tudod: van az, amikor történik veled valami egészen fenséges, újra ízeket és színeket látsz (fogsz látni - gondolod), lesz min dolgoznod, kakaó a pofámba, ’fuel my fire’, és akkor ott vagy, hogy dolgoznod kellene rajta, és moccanni sem bírsz. Nem figyelsz, megint nem és megint csak nem figyelsz, elporlik, leszárad minden gondolat ettől a rágódásban. Attól, hogy tárgyatlan, szörnyedve süllyed és süllyed élményed a rossz szagok és kapros ízek pocsolyájába. Mintha mindent megélt volna már, vagy legalább is meg kellett tapasztalnia mindent – akkor nevezze el ezt a rágódást a fenséges élménye hozományának? Naneeee, azért azt hitte ennél jobban fogja élvezni, drága árat fizetett, de valahogy nem érdekli. Lelkiismeret és bűnbeesés, milyen hülyén hangzanak itt egymás mellett; morál kidobva, ha magán gondolkodik nincs szüksége szabályokra. Az agy úgy rágódik, ahogy megengedi magának. Elfojtani és szabályozni – volna jó.

Az ülés. Ír cseszdmeg, azt hitte, hogy végre valamit tehet maga ellen, erre ugyanúgy ül egy rühes széken, mint amikor arra a bizonytalan pontra szegezi tekintetét a rágódás Istenadta élménye közben. Felejthetetlen vagy, elfelejtette. (látod, ez a jelenlegi állapotának formája). Nincs mit mondania, egyszerűen belekerült egy hurokba, és nem tud– akar! – kijönni. Jó ez neki? Meghiszem. Elnézem és megkerülöm. Csupasz igekötésekkel látja el legutolsó mondatait, figyeld csak meg (már ne). Arra, csak arra gondol, hogy ezt elküldi neki, nem tudja miért ez vezérli, azt hitte végre maga lehet. Egyedül a semmiben. Megbocsáthat-e magának, feladva a leckét a jövőnek? Nem teheti; nem fél, se tőled, se magától, - egyedül a hangod az, amitől fél, a sóhajtól (és most hagytam el agyamat), mint valami működő vulkán gyomrából feltörő forrongó lávától. Vagyishogy, […áhh…] minden rendben van, a gyomra is a helyén, csak ne lenne ennyire furcsán egyedül. Egyedül itt most már csak annyi, hogy magához sem közel. Ebbe az áldatlan lebegésbe jutott - itt még vákuum sincs, ami szétloccsanthatná agyvelejét; a totális megtagadhatatlan hatalmassága. (megragadhatatlant akart írni, de így lehet még alterabb. Így már biztos… - és folytathatná egy etc.-vel…) Eszméletlen.

A város felett bizonytalan fények, megint egy éjszaka, szemüveg nélkül kémlelem a horizontot (végre-látvány, és megkapaszkodom benne) - konyha ez, jó messze ellátni (nék) innen. K2. Ropognak az ujjaim, ropog a gerincem – csak egy katona lehet ilyen, tisztára egy háborúban érzem magam, ahol a fegyverek…

Be merem-e vallani magamnak?
Ki merem-e mondani magamban?
Meg merem-e fogalmazni magamnak?
Merek-e egyszerre produktív és szelektív lenni az örvénylő, áradó mondatkáosz zsibbasztó gondolata alatt?
Rá merek-e akrasziától szabadultan, koncentráltan gondolni?
Rá merem-e emelni tekintetem?
El merem-e viselni meredek gondolatom terhét?
Ki merem-e viselni akaratom?
Végig mer-e súlytani vihar mivoltom e tájon?

"Saját magadra ítéltettél, és arra, hogy saját magad megkövezője légy."

Itt vagyok. Egész nap. Teszem, amit tennem kell. Megpróbáltam belekezdeni valami újba, de kétszer rád gondoltam. Képtelen vagyok segíteni magamon. Nem tudom mire van szükségem, csak szorongatom ezt a rohadt csokor rózsát. Próbálom, próbálom, próbálom, de nem adhatom.

"Erre megkönnyebbültem: mert leugrott hátamról a törpe, a kis kíváncsi! És egy kőre telepedett a lábam előtt. Épp egy kapu alatt álltunk."

 

Embereket küldök halálukba
Nem szólok a kagylóba az elkeseredett kagylóba mikor a vonal másik végén sírás lapul
Elküldöm az érdeklődő mezítlábas sofőrt Keletről érkezve Nyugatra
Elszidom a horgászokat hajnali négykor a tóparton
Állatok rohanó fejére bakancsom orrával lépek
Saját esküvőm végéről fogok lemaradni
Háromszög-lelkem a térbe lépéssel vesztegel
Kloroform szag a beleimből mert lenyeltem a levegőt
Nem nézek az idegen szemébe ha keres ha nem keres
Kagylótésztát dobálok ablakodra
Egy szekrénysornyi düh ragadott meg
Barátaim szavát elfelejtem bárhol is hallom
Nem fogom másnak a kezét amíg a sajátom teher
Embereket küldök halálba
Embereket küldök Nyugatra
Elszomorítóan készakarva nem rakok semmit a helyére
Várom hogy mondják ez hülye
Ennek nincs helye
Levetkőzöm meztelenre a szőrös hasamat nézem meg a bal mellem
Jó nekem férfinak mégsem vagyok jó
Jónak kell lennem mert Isten
Embereket küldök halálomba
Ezt most nem akarom elrontani

(Ezt most nem akarom elrontani)

Rohadék Gábor
Mikor jössz el hozzám önhullám-asszony
Betemetkezve, sírástól folytott kebleddel
- Dögölnék bele! -
Szorongás nélküli világ ámulata
Zsibbaszt a baszás torkomon könny
Feketedik a bőr, rothad a nappal
Kieszmélek gyorsan egy állapotból, beledöglök inkább másba
Górcső most a menü, (ülök betemetve sírástól folytott arcom)
Írnék szabatosan siesta idején, tejjel telít
A déli harangszó sírásomra rásegít.
Örvény gyönyöröm, hova az élet bája?
Élhetetlenné tennéd pillanatokra ezt a tájat,
Hogy megkeseredésemben otthonra leljek, játszom az egysorosaim,
Haiku lélekkel fegyelmezem a gondolattalanság mesterét.
Színész vagyok és színekkel játszom; tinta és könny az ékszerem.
Ebben az állapotban megokolhatatlan csalódás vár.
- Rohadék, rohadék Gábor,
Fenségesen baszasd magad halálra.

 

Az önátformálás képességének kigyakorlása: ennek jött el most az ideje. A koszos, büdös máj önmarcangoló görcsétől való szabadulás. Lubickolásba merülünk, fulladunk. Majd este 9:15-kor egy gödör mélyén ébredünk. Nesze neked valós, materiális, rideg feleszmélésünk. Ekkor döbbent rá odalent, valójában mennyire volt is képes megvezettetni önnön érzelmeit puszta vágyak által olyannyira, hogy a ki-be kapcsolhatóság tapasztalata homályba veszett, megragadt az érzelmek vérvörös szintjén - addig, amíg ebben a negatív felfokozottságban eladósodottnak látta napjait, pillanatait, értelmét. Világok szakadnak most szét benne egy nagy hazugság árán, porzik a test, takarodik az élet, sűrűsödik a halál. S a kozmosz közepén egy végtelen hosszú kiáltással rúgja gyomorba az állandó, a mindig egyszeri megmentője és teremtője: az akarat! Az önmegsemmisítő, a pusztulást hozó, az életre keltő akarat. Szeme világa egyből megváltozott, ezzel indítva el útjára magában élete újabb hátraarcát. Sima tekintete finoman mosolyra nyílik, kézírása pergőbb lesz, ingjének vonalai kisimulnak. És a máj? Csak őrködik a lankadó akarat felett, hogy újra beleokádja testébe a fájdalmat, előidézve benne az önmegsemmisítő, a pusztulást hozó, az életre keltő akaratot.

(De tenni a rosszat, Johannes, nem egyszerű képzelgés ez, finom kaland, amely nemcsak az erőt haladja meg, de kijátsza a bírvágy fényes csapdáit is.)

Amikor ezt írom, látod már máshol járok
Most legszívesebben kottát olvasnék tejjel
besétálnék egy idegen városba, ahol megismerném a templomot
nem lenne zaj, csak amolyan kedves csurdogálás jobbról
kis város lenne nagy kincsekkel
csodákkal, titkokkal és az éjszakával
az éj lámpionjai meg a térkövek koppanó hangja
nem lennének emberek az utcán
mindenki a Fő téren ülne a kávézókban
de nem lenne zaj, csak olyan kedves kávécsészekopogás
meg szipákolás - szivarból és orrból; könnyből
mindenki sírna kávézás közben
mindenkinek szomorúnak kellene lennie a városban
mindenki törülgetné könnyeit szemüvegük lencséiről
az is belefér, kedves nesz a törülgetés
így mennék mennybe örök pillanat alatt
egyszer

(A földi mennyország kapuja rám zuhant, így semmisültem meg nanomásodperceknek tűnő millióévek alatt.)
 

Csak pörgess, csak pörgess
Csak forgok és forgok
Szédít a sötét és fényes világ
Tengelyemre tekeredik a Hold is már
A dallam nem szűnik, az idő nem múlik
Az eső után levegő illata kábít
A selyem mihez bőröm ér
Te meg nem szűnő csodalény
A Te szerelmedtől nem félek Én
Hisz csillagok férkőztek körmeid alá
Csillagok fogaid közé
És megtalállak-e még
 

Micsoda nagyúri pillanatot éltem át ma. Keresek egy könyvet a kupiban, benyúlok két halom papírköteg közé, aztán kihúzom ezt:

 

"Hogyan válhat az élet lényegivé?" - ez az eposz döntő kérdése, a tragédiáé: "Miként válhat a lényeg elevenné?" Hogyan, mi által tevődik fel a kérdés? Lukács szerint akkor válik egy korszaknak a döntő kérdése kérdéssé, amikor azon a korszakon tulajdonképpen már túl vagyunk. Akkor tűnik elő, hogy valami megvolt, amikor már nincs ott. A "nincs ott" fedi fel, hogy valami valaminek az alapvető tartozéka volt korábban. Tehát az eposz korának alapkérdése - az, hogy megmutassa, miként válik az élet lényegivé - mint kérdés felmerülése csak akkor következik be, amikor Homérosz világa eltűnik (kb. i.e. 8-7. sz.), ami egyben a tragédia korszakának eljövetelét is jelenti. Egy későbbi kor visszamutat az előzőre abban az értelemben, hogy megérteti a korábbi korszak rejtett alapját, amelyet önmagában nem mutatott föl, mint belső kérdésességet, mivel ő azt akkor még megoldotta. Hogy mi volt a lényeg, a legbensőbb szubsztanciája, csak később derül ki. Ez egyfajta retrospektív kérdezése a szövegnek: jön egy korszak, és az megérteti velünk a korábbi korszak lényegét; láttuk, hogy az elmúlt megérteti, hogy mi volt meg akkor. Amelyik korszakot jelenleg éljük, annak alapvető problematikája nem érthető meg saját korunkban. Akkor fog kiderülni, mi volt most meg ebben az időszakban, amikor már elmúlt.

Saját esszém talált meg a véletlen kiszámíthatatlan vadregényességében. Persze azonnal szétreflektált az idézet - magadat felütni, ahh, hogy eddig mit akartál a nőktől...
Amúgy fasza a Regényelmélet, tervben van Lukács egész művének hosszabb elemzése (az idézet amúgy az első, Zárt kultúrák című fejetetének - Ottó által oly kedvelt - elemzése.)

("Akkor fog kiderülni, mi volt most meg ebben az időszakban, amikor már elmúlt." Johannes hatalmasat mosolyog magában.)
 

Megbocsátsak-e az én felebarátomnak valamennyiszer én ellenem vétkezik? S monda néki Jézus: nem mondom hogy hétszer, csak hanem hetvenhétszer is.

A gyomor lassan megszokott savas érzését idővel konstans, hullámzó felrémlések váltották. Elkönyvelt tettek. Átszenvedett következmények. Az önmegbocsátás kiélése éjszakákon át. Feloldozás ebben a belülről kiégetett burokban. Barikolt lélek. Átfolyott, kiömlött, lezárult.

De az, ha Öntől kérnek megbocsátást, érti, ha megbocsátást kérnek, akkor az elfedett múlt és az akció különös dialektikáját élheti át. Mert ezzel a kéréssel már meg is kapott annyit a megbocsátásból, amennyit Önnek kellett volna tennie, ha Ön kér tőle. A felajánlás szüksége az, amin keresztül elérte most annak szarvait.

Még grimaszt sem vág a tükörben. A könnyű és a nehéz helyet cseréltek.

Most már mindig idegen lesz.
 

"A magzat pedig, úgy tetszik, hétszer hét nap alatt alakul ki, ahogyan Empedoklész rejtvényszerűen a Tisztulásokban mondja."

A középső lyukon, a köldöke felett, ott megy be a kamera. Ott egy asszisztens kamerázik. Az operatőr - ebben az esetben én - a köldök melletti két ponton, két kézzel dolgozik. A másik asszisztens pedig a negyedik ponton keresztül dolgozik, mindenféle speciális műszerekkel. Belül ez egy nagyon összerendezett mozgást igénylő műtét, mert belülről teljesen anatómiát kell csinálni. Minden nemes képlet ott megy: a herevezetés, a herének az erei, a lábra kimenő nagyerek, úgy kerül rá a háló.

Három beteget hívnak be egyszerre a rendelőbe. Három, egymástól izolált szobából áll a rendelő. A fiú lágyéksérvvel lép be, a betegek közé tartozónak érzi magát, bajtársiasság lebegi be a váró padsorait. A középső szobába vezeti egy vörös hajú asszisztens (Béláné), onnan mindent hallani. Hogy a tőle balra lévő szobában egy férfinak végbélrákja van, rosszindulatú sejtek a sötétben. Hogy most akkor mit fogunk magával csinálni. Szépen felküldjük Pestre, csak ott van (remény)sugár. Kétféle kezelés létezik: 5x2 perc vagy 25x2 perc. Az 5x2 percet ajánlom, majd elválik, mikor van időpont. Az 5x2 perces adag után hétfőn mindenképp meg kell műtenem, a hosszabb kezelés esetén várni kell a műtéttel 6-8 hetet /javíts ki!/. Most azt mondja ennek az Önnek a főorvos: 80% esélyt látok arra, hogy bele tudom illeszteni egymásba a két béldarabot, a rákosat kivágva közülük. 20%, hogy ki kell vezetni a végbélnyílását. 8-10 hónap a felépülés, amíg az új funkciójú bélrész képes lesz ellátni a fekáliamegtartást. Ön még fiatal, vannak tervei, tevékenykednie kell a világban, optimizmus! Megértette? Megértett?

És eközben a kis lágyéksérv a másik szobában várakozik. Köhögjön. Hétfőn jöhet, megértett?

   Boldog vagyok! Sikerült összehoznom valami jót. Majdnem értelmetlen, és még alig rúg, de az én művem. Sok energia és nélkülözés után beindulni látszik egy régi álmom.

   Hol lehetnek a barátaim, akikkel közösen dédelgettük? Szeretném velük is megosztani ezt az örömöt! Bár azt hiszem, csak én érzem úgy, hogy őket is boldoggá tenné ez a kis vívmány, de mégis meg kell velük osztanom. Erről szól az élet. Gyűlölném az egészet, ha nem tudnák, ha nem szeretnék, lesajnálnák. Normális, ha félek a barátaimtól? Jobban mondva a lehetséges közönyüktől.. Igen, szerintem ez normális félelem, attól hogy esetleg már nincs szükségük rám, és amiért eddig dolgoztam, már semmit nem jelent nekik.

   Azért megpróbálom. Ennyivel tartozom a barátságunknak. A régi szép idők emlékére megadom kapcsolatunknak ezt az esélyt, csak jóra számitva, tele reménnyel, és nem hagyva, hogy a kudarc lehetősége elhomályosítsa jelenlegi örömömet.

   Mit tehet az ember, ha kifordul az ujja, és mindenfelé ömlik a tűzpiros vér? Nem, nem az enyémről van szó. A saját bajaimat ritkán publikálom, hacsak nem a szívemet érintik. Mások problémáiról sokkal izgalmasabb beszélni, mintha elüldöznénk a balesetet, ha megnevezzük. Tiszta vudu. Egy belülről fakadó késztetés, vagy talán így hangolódunk a kellemetlenséghez?

   Vajon a temetés azért tömegünnep, hogy megosszuk a fájdalmat, amit ugyebár úgysem tudunk, vagy pedig azért, hogy az iszonyat közelébe kerüljünk, sorsunkban ezzel is távolodva tőle? Miért olyan csábító a balsors, hogy szinte evilági feladatunknak érezzük, hogy kijusson belőle? Valami igazán szaftos, amin aztán mások csámcsoghatnak...

   Sebzett ujjal mit ér az élet?

   Vajon mit szólnánk, ha szembejönne velünk egy hal nagyokat szürcsölgetve egy pohár vízből.. Megmosolyognánk a járóruháját? Vagy ijedten szétrebbennénk? esetleg odamennénk, és belebámulnánk a képébe?

   Vajon ő felszedné a kutyákat, hogy hazavigye kitömetni? Kirakna a falra fejünktől a farkunkig? Vagy bevízne, és élve "megfőzne", kibelezne, nyersen fogyasztana, hogy még szteppelünk is hozzá?

   Sztem dögunalmasnak tartana minket. Neki a magasság smafu, a mélység az igazi kihívás. Az égre nézve pár felhőn, repülőn és az unalomig bámult csillagképeken kívül sok érdekeset úgyse látunk, de a vízalatti messzeségben, ott ahová a fény nem, csak képzeletünk képes behatolni, ott gomolyognak a sósvízű csodák és rémképek árnyai. Kíváncsian fúrnánk fejünket egyre lejjebb és lejjebb, a nyirkos hegyek közé, azok gigászi barlangjaiba, hogy elvesszünk egy fulladással riogató óriási gyomorban, ahonnan csak előre vezet az út. Átúsznánk elveszett világokba, hogy időn és földön kívüli lényekkel találkozzunk. Fasza lenne.

Egy pár lányszem a törölköző felett
Éppen szarásból jöttem
Az ajtónak háttal töröltem
A kezemről csurgott a víz

Két lányszem egy sátor mélyén
Megláttam a mandulája szélét
Járásom lassul, két másodperces nézés
Elmém teljesen megüresedett

Szép lányszemek a kemping közepén
Sátrat vert két napos hányásom helyén
Jól bemartam azon az estén
Régi szerelmes test nem kísért

Lányszemek a semmi közepén
A világbocsánatot hordozod elém
Ókortól napjainkig dolgozik elmém
Háromszög és kör a térben

Két szép mandulaszem
A cigi, a sör, az intellektualitás visszaköszön
A tűz füst és hamu, a balta lecsap, a férfi izzad
Gyermeke játszik az amadindán
 

"Az nem tudnék lenni. Azt megmondom."

   Kétségbeejtő bemenni egy könyvtárba. Ahogy végignézek a polcok során, Bolyai jut eszembe és a végtelenben összeérő egyenesek. Sorsszerűség a könyvespolcok labirintusában; átjárhatóak keresztben és hosszában, felcimkézett pallókon és rejtett nyílásokon, néha jobbra indulok, mikor balra kéne menni, és teljesen másfelé tévedek el, mint gondolnám.
   Az emberek is könyvespolcok, átjárhatóak egy embermoly által. Néha megrágatnak, olykor átrendeződnek, esetleg összekeverednek rajtuk a kötetek, hogy maguk se igazodnak ki soraikon, egyes részüket belepi a por, máshol tolonganak az érdeklődők. Sokszor a legtitkosabbnak vélt sarkoknál nyüzsögnek, és a nyitott példányok előtt csak egy-két unott kőarc áll, nehezéknek.
   Érzem, tele vagyok szamárfülekkel és műbőr könyvjelzőkkel; tömérdek, kis példányszámú emlékem tűnik el a leltározás és hamis molyok jóvoltából. Van itt átlőtt kötet, szigszalaggal összetapasztott, olvashatóra plasztikázott.
   Egy füzér banán jár annak, aki rendet tud teremteni a soraim között!

Milyen, amikor a vonat végében ülsz egyedül, és nincsen kivilágítva sem a vagon, sem a peron? Mondd, milyen érzés az, amikor egy könyvet elkezdesz olvasni és milyen érzés az, amikor leteszed? Milyen érzés, mondd reggel meg nekem, amikor felébredsz és testedet a merev pózból kinyújtásnak engeded? Mondd milyen az, amikor sósat nyelsz az uszodában? Milyen az, amikor verejték folyik arcod homlokán a hőgutától, miközben a tóparton sorban állsz nekem sörért? Kérlek mondd milyen az, mikor autót vezetsz Budapest utcáin és egyszer csak a Müpa előtt meglátsz engem? Felüdülsz olyankor? Örvendesz látványomnak? Mondd, hogy érzed magad olyankor, amikor rám gondolsz teljes testeddel a gondolatnak élve? Hogy van az, ahogy megfeszült testtel kémleled a kifürkészhetetlen birodalmát? Hogy vagy olyankor, kedvesem? Milyennek látod magadat ebben a kérdésben? Milyen kérdésben gondolsz rám, hogyan állsz szóba velem, mit gondolsz akkor, amikor meg akarsz szólítani? Mondd, láttad már bokádat, ahogyan én láttam? Láttad mesterkélt nézésemet a delírium őrületéből feloldozva? Mondd, mit érzel amikor egyként élsz magaddal, amikor kinyitod szád, amikor nem láthatlak, hogyan élsz akkor? Milyen, mikor a zöldtea leforrázza nyelvedet? Mondd milyen az, amikor otthon egyedül tusolsz a gőzben? Mondd milyen az, amikor felveszed a ruhaneműt magadra, mikor belenézel a tükörbe és nevetsz? Milyen az, amikor édeset érzel, hogy áll olyankor szemed, szád? Hogyan gondolsz titok szerelmünkre, kimondhatatlan szerződésünkre az égben? Hogyan éled meg azt a pillanatot, amikor rám nézel azzal a két ősnézéssel a szemkagylódból? Hogyan veted meg ágyad otthon, hogyan bújsz bele, hogyan gondolsz bűnös dolgokat, hogyan kapcsolod fel a villanyt szobádban, hogyan szeretkezel, hogyan szeretsz?
Hogyan fogalmazol meg ennyi kérdést?

Hol ér véget a valóság és hol kezdődik a képzelet? Ki tudja, hol a határ álom és ébrenlét között? Halál és élet között?

Amikor beléptél a szobába, az életembe, minden más elhalványult. Nem érdekelt többé a kötelesség, a dolgom, a hibáim és egyáltalán saját magam. Mikor találkozott a tekintetünk, próbáltam elfordulni, de alig sikerült, és újra, újra és megint csak rád kellett néznem! Nem tehettem mást, amint a csónak sem képes lehagyni a vihart, hiába minden, a vitorla, az evezők. Megfenekleni a nyílt vízen, pontosan ilyen volt, amikor a szemedbe néztem.

Eltűnt a perc, a tér, székem akárha lebegett volna az időtlenség tengerén; biztos nevetséges voltam. Azt sem tudtam, hová rakjam a kezem, a lábam. Vajon észrevetted a lukat a nadrágomon? hogy kapkodva borotválkoztam, vagy hogy nem boxoltam ki a cipőmet? Feltűnt, milyen kényelmetlenné vált hirtelen a ruhám, a tagjaim, a szám? Mintha mindezek ellenem fordultak volna - szándékosan befurakodtak a gondolataim közé, hogy csak rájuk figyeljek, ne legyen egy pillanatnyi nyugtom sem!

És a társaság! rájuk már nem is emlékszem. Tudom, nem érdekelt, vajon mit gondolnak. Kicsit mulattatott, hogy észrevették-e, mennyire elvesztettem irányukban az érdeklődésem. Nem érdekelt a végkifejlet, hanem amikor beszélnem kellett.. Két épkézláb mondat nem jött a számra. Mintha a szavak felkapaszkodtak volna az égig, hogy hozzáláncolják magukat egy felhőhöz, és soha vissza se térjenek. Elveszett a jelentés, a grammatika, és még a téma is a vágy és szenvedély volt! Csak ezek a szavak jutottak eszembe, betöltötték az elmém, a szívem, a szám, és amikor beszélni akartam, minden mondatom elején ott bújt egy elharapott sóhaj.

Tudtam, nem szabadna, hogy bűn, amit teszek. De mégis, azóta fejemből ki nem verhetlek. Üldöz az arcod, a szád; ahogy leülsz, és ahogy felállsz. Folyton csak arra gondolok, hogy a sors lehetőséget csak az utolsó pillanatban adott. És, bár te mindent megpróbáltál, amit adni tudtam, halvány, mint a hajnali árnyék.

Gesztenyék az űrből

Gesztenyék az űrből - potyognak;
Elérik a légkört - elégnek;
Tányéromon - nudiznak;
Markomban - sütnek;
Számban - ízlenek..
 

Hej, milyen hosszú út vezet a WC-csészealjig!

"Ha pedig okosságom megválik tőlem egyszer - ó, hisz oly könnyen
tovaszáll! -, balgaságom röptét kísérje majd büszkeségem tovább!"

Ez a két sor előrejelzi, hogy az okosság egy ponton túl át fog fordulni valami egészen másba. Bölcsesség=nő. A perspektívák és a relativizálások állandóan váltakozó játékában fogja fel a gondolkodást, a tudatot, a bölcsességet. Egyfajta táncrend, miként az asszony állandóan közelséget ígér, és folyton megvonja magát. Fátyoltánc. Ezzel a dekonstrukcióval szemben Zarathustra egyszer csak fel fog vállalni egyfajta alaptalan kezdetet, egy alaptalan hitállítást. A pont, amikor elhagyja asszonyát - épp azért, mert szereti őt - az örökkévalóság kedvéért, hitet és vallást fog alapítani balgaság alapon. Rá fog mutatni valamilyen kezdetre, alaphitre vagy alaptanításra, amely az okosság és a bölcsesség szemében mindig balgaság marad, hiszen alaptalan.

"Nőkhöz indulsz? A korbácsot el ne feledd!"

Itt is az asszony az igazságadás és megvonás örökül változékony játékát reprezentálja, annak metaforája. Az asszony a bölcs, aki ért, aki igazságot ígér, de mindig meg is vonja az embertől, mert az ember már mást ért később. Soha nincs végső igazság. Ez a megismerés és igazság metaforikáját jelenti. Azonban ha vallást akarunk alapítani, akkor erőszakot kell alkalmaznunk a bölcsesség közelséget ígérő, távolsághoz juttató örök, változékony játékán. Valahogy kényszeríteni kell. Az igazság és a bölcsesség, mint a nő reprezentánsával szembeni kényszerítettség.

   Mai leckénk címe: Hogyan győzzük le a haragot.

   Sokszor eszembe jut, mikor nincs körülöttem senki, hogy vajon mennyire civilizált az ember. Reményeim szerint senki nem vágyik arra, hogy gorombáskodjanak vele, vagy az esti kocsmaturnén beverjék az orrát, illetve fellökjék a buszon. Ugyanakkor, ha megkérdeznének, el tudok-e képzelni olyan esetet, amikor verekedést kezdeményezek, nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Ha egy problémás helyzetben már minden racionális megoldás kudarcot vallott, akkor vagy újat alkotunk, vagy lesüllyedünk egy primitívebb szintre, amikor már nem az elménk irányítja a tetteinket, hanem az ösztöneink.

   Ide vág egy kis történet.

"Amikor kamionsofőrként Törökországba hívott a kötelesség, örömmel vágtam neki az izgalmasnak ígérkező utazásnak. Teli [ugye? megint...] voltam elvárásokkal, alig vártam, hogy kalandjaim beteljesítsék az egzotikus országról szőtt álmaim! Még félúton sem jártam, amikor, magam sem értem, hogyan, a tengerparton kötöttem ki. De nem csak úgy frankón, hanem hogy elfogyott az út. Azt hittem, rosszul látok. Kiszálltunk, és térdig a vízbe gyalogoltunk. Egész kellemes érzés volt, az sem érdekelt, hogy a sziklák felhorzsolták a talpamat. Szedtünk pár kagylót, megértük lefeszegetni őket a hullámok között. Ha jobban belegondolok, csodálatos látványt nyújtott a kíváncsi halak, táncoló vízinövények és rozsdás konzervdobozok atlantiszi kavalkádja. Nem is értem, hogy került a kezembe az a fejsze.."

   A XX. századi elbeszélés azt igazolja vajon, hogy a szépség szüli az erőszakot? Vagy egyszerűen ilyen a természetünk? Lassan kezdem elhinni, hogy Buddhának volt igaza, amikor a tanulásról beszélt. Ha lekötjük magunkat, talán nem marad majd erőnk másoknak ártani.

   Kergetnek az álmaim. Az életem sötét oldala a nap felé fordul, és ezzel árnyékba borulnak sikereim. A természet diktál.
   Keresem a zöldet - mindent ami színes és illatos, ugyanakkor fekete lyukként vonz a szobám csupasz betonig kitaposott fantáziátlan légköre. A hegyről a várost látom, de az ablakból a szirtekről ábrándozok. Itt beton, ott gránit vesz körül, alattam szék, amott a sziklák; a forró leves kényelme az áthűlt szendviccsel szemben. Nem segít, ha pislákoló tábortűz mellett langyos főzelékkel ápolom áhítozó gyomromat; éppúgy nem képes egy hűtőhideg párizsi feledtetni a panelhasábba zárt forróságot.
   Reggelente ki sem nyílt a szemem, de a szívem már tudja, hogy ez a nap is halálra van ítélve. Még a parkban is csak a pusztulás, a kosz és elhanyagoltság várna, ha mennék. A kopott sakktábla-asztalok, tönkrevágott padok és átizzadt csikkek. Ellenőrök a metrónál, a kapaszkodókra tapadt, az unalomtól fertőzni feledő bacilusok, kipufogófellegek és a mozgólépcsők túlérett gumifogódzói. Le, fel, megint le, fel és le és ki és be.
   Hol felejtettem a terveim? Akkor hagytak magamra, amikor előlépett a kötelességtudat? Miért nem elég egy élet mindenre, amit elképzeltünk? A szórakozás kioltja a életképességet, a karrier pedig megöli a vágyat. Egy kunyhó kellene valahol az erdőben, ahol senki nem zavar, és piros bogyókat rágcsálva élném életem utolsó perceit! Még a mérgezés is izgalmasabb a villásreggeliknél.

   A teli az üres ellentéte? Szerintem sokkal inkább valami olyasmi, ami kevésbé üres, mint amennyire nem.
   Mi is lehet teli? A vödör, pohár, könyv, szivacs, vér, lelátó, pocak, busz, száj és még egy csomó minden. Ha azt mondjuk, teli, akkor biztos nem azért mondjuk, mert nem üres, hanem mert több a vártnál, vagy annál, amennyire gondoltunk. Tehát, ha azt mondom, hogy tele van..., akkor ezzel piszkosul nem arra célzok, hogy még fér bele, ha akarom, de nem is arra, hogy sokkal több van benne, mint ha semmi nem lenne, ugyanis nem ez az, ami számít.
   Ami érdekel, ami mindenkit érdekel, az az, hogy mitől lett tele. Ez itt az igazi kérdés. A lényegi elem, ami nem magyaráz meg semmit, de nem is ez a célja. Akkor meg miért az egész? Csak úgy van, és kész. Ha netán valamikor eszembe jutna, hogy miért van tele, előbb az jusson eszembe, mivel! Köszönöm, mivel tele van. Tehát mi az a dolog, amivel tele van? Köszönöm.