"Az nem tudnék lenni. Azt megmondom."

   Kétségbeejtő bemenni egy könyvtárba. Ahogy végignézek a polcok során, Bolyai jut eszembe és a végtelenben összeérő egyenesek. Sorsszerűség a könyvespolcok labirintusában; átjárhatóak keresztben és hosszában, felcimkézett pallókon és rejtett nyílásokon, néha jobbra indulok, mikor balra kéne menni, és teljesen másfelé tévedek el, mint gondolnám.
   Az emberek is könyvespolcok, átjárhatóak egy embermoly által. Néha megrágatnak, olykor átrendeződnek, esetleg összekeverednek rajtuk a kötetek, hogy maguk se igazodnak ki soraikon, egyes részüket belepi a por, máshol tolonganak az érdeklődők. Sokszor a legtitkosabbnak vélt sarkoknál nyüzsögnek, és a nyitott példányok előtt csak egy-két unott kőarc áll, nehezéknek.
   Érzem, tele vagyok szamárfülekkel és műbőr könyvjelzőkkel; tömérdek, kis példányszámú emlékem tűnik el a leltározás és hamis molyok jóvoltából. Van itt átlőtt kötet, szigszalaggal összetapasztott, olvashatóra plasztikázott.
   Egy füzér banán jár annak, aki rendet tud teremteni a soraim között!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.