Kergetnek az álmaim. Az életem sötét oldala a nap felé fordul, és ezzel árnyékba borulnak sikereim. A természet diktál.
   Keresem a zöldet - mindent ami színes és illatos, ugyanakkor fekete lyukként vonz a szobám csupasz betonig kitaposott fantáziátlan légköre. A hegyről a várost látom, de az ablakból a szirtekről ábrándozok. Itt beton, ott gránit vesz körül, alattam szék, amott a sziklák; a forró leves kényelme az áthűlt szendviccsel szemben. Nem segít, ha pislákoló tábortűz mellett langyos főzelékkel ápolom áhítozó gyomromat; éppúgy nem képes egy hűtőhideg párizsi feledtetni a panelhasábba zárt forróságot.
   Reggelente ki sem nyílt a szemem, de a szívem már tudja, hogy ez a nap is halálra van ítélve. Még a parkban is csak a pusztulás, a kosz és elhanyagoltság várna, ha mennék. A kopott sakktábla-asztalok, tönkrevágott padok és átizzadt csikkek. Ellenőrök a metrónál, a kapaszkodókra tapadt, az unalomtól fertőzni feledő bacilusok, kipufogófellegek és a mozgólépcsők túlérett gumifogódzói. Le, fel, megint le, fel és le és ki és be.
   Hol felejtettem a terveim? Akkor hagytak magamra, amikor előlépett a kötelességtudat? Miért nem elég egy élet mindenre, amit elképzeltünk? A szórakozás kioltja a életképességet, a karrier pedig megöli a vágyat. Egy kunyhó kellene valahol az erdőben, ahol senki nem zavar, és piros bogyókat rágcsálva élném életem utolsó perceit! Még a mérgezés is izgalmasabb a villásreggeliknél.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.