Az önátformálás képességének kigyakorlása: ennek jött el most az ideje. A koszos, büdös máj önmarcangoló görcsétől való szabadulás. Lubickolásba merülünk, fulladunk. Majd este 9:15-kor egy gödör mélyén ébredünk. Nesze neked valós, materiális, rideg feleszmélésünk. Ekkor döbbent rá odalent, valójában mennyire volt is képes megvezettetni önnön érzelmeit puszta vágyak által olyannyira, hogy a ki-be kapcsolhatóság tapasztalata homályba veszett, megragadt az érzelmek vérvörös szintjén - addig, amíg ebben a negatív felfokozottságban eladósodottnak látta napjait, pillanatait, értelmét. Világok szakadnak most szét benne egy nagy hazugság árán, porzik a test, takarodik az élet, sűrűsödik a halál. S a kozmosz közepén egy végtelen hosszú kiáltással rúgja gyomorba az állandó, a mindig egyszeri megmentője és teremtője: az akarat! Az önmegsemmisítő, a pusztulást hozó, az életre keltő akarat. Szeme világa egyből megváltozott, ezzel indítva el útjára magában élete újabb hátraarcát. Sima tekintete finoman mosolyra nyílik, kézírása pergőbb lesz, ingjének vonalai kisimulnak. És a máj? Csak őrködik a lankadó akarat felett, hogy újra beleokádja testébe a fájdalmat, előidézve benne az önmegsemmisítő, a pusztulást hozó, az életre keltő akaratot.

(De tenni a rosszat, Johannes, nem egyszerű képzelgés ez, finom kaland, amely nemcsak az erőt haladja meg, de kijátsza a bírvágy fényes csapdáit is.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.