Be merem-e vallani magamnak?
Ki merem-e mondani magamban?
Meg merem-e fogalmazni magamnak?
Merek-e egyszerre produktív és szelektív lenni az örvénylő, áradó mondatkáosz zsibbasztó gondolata alatt?
Rá merek-e akrasziától szabadultan, koncentráltan gondolni?
Rá merem-e emelni tekintetem?
El merem-e viselni meredek gondolatom terhét?
Ki merem-e viselni akaratom?
Végig mer-e súlytani vihar mivoltom e tájon?

"Saját magadra ítéltettél, és arra, hogy saját magad megkövezője légy."

Itt vagyok. Egész nap. Teszem, amit tennem kell. Megpróbáltam belekezdeni valami újba, de kétszer rád gondoltam. Képtelen vagyok segíteni magamon. Nem tudom mire van szükségem, csak szorongatom ezt a rohadt csokor rózsát. Próbálom, próbálom, próbálom, de nem adhatom.

"Erre megkönnyebbültem: mert leugrott hátamról a törpe, a kis kíváncsi! És egy kőre telepedett a lábam előtt. Épp egy kapu alatt álltunk."

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.