Napok telnek és én csak ülök egy merev pózban, addig, míg gerincem fel nem mondja a szolgálatot. A szolgálatot, érted? Mint valami katona, be van fogva, a belsőmnek támasztva, hozzákötöttek, mint egy hőmérőhöz, ahogy egyszer egy lengyel éjszakai megvilágosodáskor éltem. Akkor is csak ültem, napokig egy buszban, de közben legalább vele együtt haladtam, szabályosan előreszegezett orral, itt-ott megállt hugyáltatni, keveset gondolva rá, hogy lehet ezt kibírni – erre most még látvány sincs, amire kinézhetnék az ablakon; mondjuk azokra a litván szabadon kószáló beccékre meg a feltehetően tulajdonosnak számító bicajglis asszonyságokra, ahogy a csomagtartójukra eszkábált hatalmas alumínium hordókkal lavíroztak a szanaszét  - és csak most jut eszembe az a szó, hogy – kérődző tehenek tejtől duzzadó csöcseire vadászva.

Szó jön szájára, a basszameg az, ül és rágódik agya, az agy az, aki rágódik, egyes szám harmadik személy, tőle valahogy függetlenül, mert nem tudja szabályozni, de mégis benne, mert mondom; csak ül: tőle. Nem tudom ki vagy – így az agyának, furcsa anyaggá, ellen - és kiállhatatlanná lett testében; hatása kigyakorolt, követel és rombol. Foglalkoztatja. Borzalmas, ilyenkor tudod: van az, amikor történik veled valami egészen fenséges, újra ízeket és színeket látsz (fogsz látni - gondolod), lesz min dolgoznod, kakaó a pofámba, ’fuel my fire’, és akkor ott vagy, hogy dolgoznod kellene rajta, és moccanni sem bírsz. Nem figyelsz, megint nem és megint csak nem figyelsz, elporlik, leszárad minden gondolat ettől a rágódásban. Attól, hogy tárgyatlan, szörnyedve süllyed és süllyed élményed a rossz szagok és kapros ízek pocsolyájába. Mintha mindent megélt volna már, vagy legalább is meg kellett tapasztalnia mindent – akkor nevezze el ezt a rágódást a fenséges élménye hozományának? Naneeee, azért azt hitte ennél jobban fogja élvezni, drága árat fizetett, de valahogy nem érdekli. Lelkiismeret és bűnbeesés, milyen hülyén hangzanak itt egymás mellett; morál kidobva, ha magán gondolkodik nincs szüksége szabályokra. Az agy úgy rágódik, ahogy megengedi magának. Elfojtani és szabályozni – volna jó.

Az ülés. Ír cseszdmeg, azt hitte, hogy végre valamit tehet maga ellen, erre ugyanúgy ül egy rühes széken, mint amikor arra a bizonytalan pontra szegezi tekintetét a rágódás Istenadta élménye közben. Felejthetetlen vagy, elfelejtette. (látod, ez a jelenlegi állapotának formája). Nincs mit mondania, egyszerűen belekerült egy hurokba, és nem tud– akar! – kijönni. Jó ez neki? Meghiszem. Elnézem és megkerülöm. Csupasz igekötésekkel látja el legutolsó mondatait, figyeld csak meg (már ne). Arra, csak arra gondol, hogy ezt elküldi neki, nem tudja miért ez vezérli, azt hitte végre maga lehet. Egyedül a semmiben. Megbocsáthat-e magának, feladva a leckét a jövőnek? Nem teheti; nem fél, se tőled, se magától, - egyedül a hangod az, amitől fél, a sóhajtól (és most hagytam el agyamat), mint valami működő vulkán gyomrából feltörő forrongó lávától. Vagyishogy, […áhh…] minden rendben van, a gyomra is a helyén, csak ne lenne ennyire furcsán egyedül. Egyedül itt most már csak annyi, hogy magához sem közel. Ebbe az áldatlan lebegésbe jutott - itt még vákuum sincs, ami szétloccsanthatná agyvelejét; a totális megtagadhatatlan hatalmassága. (megragadhatatlant akart írni, de így lehet még alterabb. Így már biztos… - és folytathatná egy etc.-vel…) Eszméletlen.

A város felett bizonytalan fények, megint egy éjszaka, szemüveg nélkül kémlelem a horizontot (végre-látvány, és megkapaszkodom benne) - konyha ez, jó messze ellátni (nék) innen. K2. Ropognak az ujjaim, ropog a gerincem – csak egy katona lehet ilyen, tisztára egy háborúban érzem magam, ahol a fegyverek…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.