Olyan zenét csinálni, ami megáll a levegőben
A hang, amikor az északi sarkon besüpped a hó
A mikrofon a kézben, látod, hogy használod
És a kéz élőben már a zongorán, ütő is benne
Ének a hangban, dúdolja a torok
Megáll az idő, hogy szerelmet vegyen magának
Messzire ellátni innen
Bokrétahalmaz: sós, de közben édesnek érzed
Kinyílik a koponya, a plafon felettünk nincs is
Tiszta és morózus, anyag és forma ahogy halad
Van úgy, hogy célja felé halad, s van is, hogy körülnéz
A lényeg, hogy csodálkozásra késztet, képekkel elképeszt
Vagányul rágózik, haját oldalra dobva kacsint az örökkévalóságnak
Elképzelhetetlen intellektualitással bír
Szöveget dobog az ajkakra - fülekhez hall
Együtt örül a molnárral és a svéddel
Több hely az, ahol nekivaló a környezet
Az aktuális ember az, aki éppen befogadja
Ahogy megszólal, homloka közepén piros pötty
A végtelenség élménye hangjegyeken át
A Zene így legyen, és ne másként
A Zene ez legyen!

Tavasszal gyere, amikor már hosszabbak a nappalok és melegebbek az éjszakák. Amikor már ki lehet feküdni a Stadtpark füvére nézni a szédült osztrákokat. Amikor már csiripelnek a városi madarak. Amikor a friss legyek még kábák és lassúak. Amikor fellélegzik testünk. Amikor pusztán a légies gondolatainktól fényízünk lesz. Amikor éjszakákon át lehet suhanni a kihalt városban. Akkor már villogni fog a bőrünk. Tavasszal gyere, hogy megszerethesselek. Akkor, amikor azt vehetek el tőled, amit csak akarok. Tavasszal, amikor én is másképp tudok szeretni. Amikor nincsenek elviselhetetlen ébredések. Amikor nincsen megállás. Kérlek gyere tavasszal és hazudd nekem ezt a tavaszt. Legyenek vagányul vállravetett mondatok a delírium-nézésben. Tavasszal, amikor hallani lehet a növények születését, ahogy felszabadulnak a föld fogságából. Amikor nekivághatunk a vadonnak. Amikor nem csörög a telefon, amikor nem ismerünk, de minket sem ismer senki. Akkor gyere, amikor nem lehet rólad semmit sem tudni. Tavasszal gyere és hozdd magaddal tavaszodat. Széles terpeszeket, ocsmány gondolatokat. Amikor a tó átlátszó vize már kellőképp vonz. Gyere tavasszal és legyünk együtt ebben a tavaszban. Amikor nem lesz más, csak a tavasz. Akkor gyere!

A fiú az uszodában fehér színeket látott a feje felett úszó gondolatokban. Nemsokára megfogják kérdezni tőle, úgy érzi. Mellette - innen nézve - kétes előtörténetű szerelmek úsznak váltott erőkkel, könyökölnek hosszasan egy-egy leúszott 33 méter után a hideg ugrókövön. Még nem evett ma semmit. Azért jött csak az uszodába, hogy a lelke táplálkozzon. A lány fürdőköntöséből követi szemével. Papucsot nem hord, micsoda önfeledt elegancia! Testének feszes bőre minden lélegzetvétellel jobban és jobban megtelik a sóvárgás és a képzelet fura összehangzásával. Hogy milyen lenne a forró vizet okádó tus alatt egy őrületesen nagyot szeretkezni. Hogy hogyan folyna a szájába a fiú hajáról olvadó szappan, elfeketedhetne körülöttük minden erre a délutánra. Panaszosan gondol a lehetséges "egyedül öltöző" hangulatára. Lábujjait idegesen morzsolja a vizes kövezeten. Másfél órát úszott a 27 fokos vízben, vállai a beteljesüléssel és saját elvárásának való sziklakemény megfeleléssel duzzadt. Tüdejét a klóros víz makulátlanul kitisztította. Ahogy kilöki magát a medence habjai közül, a lány zihálva azon nyomban elé áll, s egy laza mozdulattal - nagyúri piilanat! - lehajítja magáról frotír köntösét. Zuhannak a végtelen ismeretlenbe.
Sötét délután lett, a következő reggelt ezzel vérvörös színekbe áztatva.

Kis életecske a kezemben. Élvezem a bizalmat, hogy hatalmammal vissza nem élve magamért kapom.

Használni ezeket a szavakat. Közel kerülni magunkhoz. Átírni magunkat az egyik napból a másikba. Ebből a sorból a következőbe. Ragadjunk meg valaminek az oldalán. Pióca szívja Tatabánya házainak faláról a vért. Vámos Andris élete fikáját kente egy alu eresz szélére az ötödikes vándortábor utolsó előtti napján. Véres, kemény takonydarab, emlékszem legalább egy ujjnyi hosszú volt. És az a fenséges anyag, amivel odabaszarintotta! Odakötötte, mint a szart. Valószínűleg innen jöhetett az előbbi piócás kép. De hamar emlékek -> Resch Andrissal elloptunk egy tálca cseresznyét a konyháról az uzsonna előtt, és a kantin udvarán egyenként szemeztük ki őket, finoman odafigyelve az esetleges húsberepedések elkerülése végett. A magok helyére homeopátiás hashajtótablettát csempésztünk. Kemény meló, én mondom. Óránként akár 10-12 Eurót is elkérhetnék érte. Vagy például ugyanilyen bekerített udvar, sűrű házfalak, csak legyen tél, 2003, valahol Közép-Olaszország. Az esti koncert után műfüves kis focipályán frakkban rúgjuk a bőrt, szabadon. Az izzadó homlok, ahogy gőzölög a profi megvilágításban. Próbálom elkerülni az aranyér emlékét. Az elpancserkodott olasz-csaj-éjszakákat. Hajtottak mint a meszes mindenféle szerpentines bordombokon. Olaszul nevettek, én meg csak vaffankullóztam a hátsó ülésen. Egy olyan kis háromkerekű zöldséges tragacsot odébbvonszoltunk a városka főútjának közepire. Egyszóval csinos kis bulit rittyentettünk, na. Mire emlékezzek itt a végén? Dél-Oszétia. Karmazsinhuzat. Bod Péter Ákos. Könyvkereskedelem. Balatonszentgyörgy. Boglyatánc. Oostende. Na oda amint tudok, visszamegyek, gyűjteni a hullámok hangját. Maradt még régről egy kitöltetlen Go Pass ticketem, Leuvenből két átszállással ott vagyok.

Ezt állítottam megcselekedni vágyó tettként magam elé. Ezt kell végigcsinálnom. Írni, ha eszméletlenül, ha tökéletesen józanul, de írni. Kiviselni az életed terminus technicusait. Hogy megcsendesedj álmod előtt. Eszedbe jutnak régi dolgok, bizonyos összhangok fekete és fehér billentyűk közt. A hétköznapok ideje megnyújtva. Tanakodsz magadban, hogy a mondatoknak a súlya, mérhetetlen térfogata miért vonz. Miért bámulsz értük ebbe az ismeretlen utcába. Vonz, hogy leírva lássam őket. Megmenteni, mit meglehet. Az örvénylő, áradó mondatkáosz gondolata zsibbaszt. Megtalálni egy ilyen mondatot. Egyszerre produktívnak és szelektívnek lenni. Passzív, ahogy kivetem magamból, aktív a megfogalmazás. Rohadt gyors ez az egész. Rohadtul el kell viselni ezt az ősrobbanásszerű áramlást vagy bekurbliz. Elsodor, aztán éleszthetnek fénnyel. Ahogy nekikezdek egy mondatnak. Az érzés, ami kíséri a folyamatot. Bekapcsolódik, kitart, aztán továbblök. (ki kúrja magasabbra a bikát, csávókáim?) Széttörhet valami üveg mellettem, nem észlelem. Belülről vezérelve figyelem az életet, apró mosoly szám szélén ilyenkor, hason fekve. Sári pl. azonnal kidugja a nyelvét, ha írni kezd. Én meg eljutok onnan ide, ezt csinálom végig. Ezt állítottam megcselekedni vágyó tettként magam elé: írni.

A belső harc vállalása=eljutni önmagunkhoz. A kiegyező szeretetnek, a mindent megbocsátó szeretetnek az elutasítása. Engesztelhetetlennek lenni önmagunkkal szemben. Nem szeretni úgy magunkat, hogy a megbocsátás erőt vegyen, gyors kiegyezésre csábítson önmagunkon belül. A teremtő útjáról fejezetben kerül furcsa közelségbe a szeretet és a megvetés: önszeretet, önmegvetés. Ha valaki nem a Zarathustra által tanított nem-kiegyező szeretettel fordul magához, ez egyben azt is jelenti, hogy nem tudja elkerülni az önmegvetést. Aki nem tapasztalta még meg, hogy a normál üzemmenet az életében sok olyasmihez is hozzáköti, ami tulajdonképpen nem a sajátja, az amikor valamit igazán felvállal sajátjaként, akkor ezzel meg kell hogy tagadjon sok minden mást. Egyszerre igenli és veti meg magát azért, mert olyat ígért, ami voltaképpen nem ő volt. Ha az ember tud saját ígéretet tenni, akkor minden másért szégyent érez, belső megvetést, mert azt hitette el magáról mással, ami voltaképpen nem ő maga volt.

   Nem tudnánk kicsit elszakadni a rendtől? Maga az élet is kusza, és a legkevésbé sem egyenes vonalon halad. Átszövik az érzelmek, emlékek; átgondoljuk tetteinket, képzeletben újraéljük az elhibázott, elvesztegetett pillanatokat.

   Megtörtént már, hogy a végén nyitottál ki egy könyvet, és visszafelé olvastad? Haladtál már oldalak átugorgatásával a végső cél felé? Miért lineárisak a regények, amikor a lét értelmét sem lehet így megragadni?

   Egy igazi alkotás minden irányból lenyűgöző kell legyen! Mint a szobor, amihez képest csak vázlat egy festmény vagy dombormű. De még ezek is szabadabbak az írott műveknél! Ahogy a tekintet és a képzelet kéz a kézben elbóklászik a vásznon, kitágult lélekkel.. Lenyűgözve..! ahogy az izgalomtól csöpögő orral tévelyegnek az ecset vagy ék szabta barázdák útvesztőjében, tündérmesét olvasnak betűk nélkül.

   Hát legyen ez a sorsa az irodalomnak! Hulljon a regény darabokra, lángoljanak a költemények! Rengjenek a világot jelentő deszkák! - ahogy az ember is megremeg a csoda láttán.

Maga sem tudja miért, de nagyon elgondolkodott. Megállt ebben a sűrűn összefonódott pillanatban, vájkál lelkének sötétre mázolt kazamatáiban, nem talál mást benne, csak lopást és rablást, elviselhetetlenül hirtelen kibuggyanó magányosságot. Az éjszaka ismét lopni ment, fentről le, nem kell ragoznom. Szomjúságot okozott és ki-be kapcsolható félelmeket. Mennyi fiatal, azzal a sok barázdált szálakkal egymás közt, hatalmas erő az, ami összetart. A fiúnak pedig csak egy csettintés, és romhalmaz. Így éli életét, ám nem pusztítást hagyva maga után, hanem a hormonok okozta birtoklásvágy végeláthatatlan, újra és újra megújuló vágyát. A lány sóhaja emlékeztessen erre az emberre. A környezet kikapcsolva, visszaszámlálás nem volt. Képes lesz-e végre magát Silentioként látni? - ez az első és egyetlen vágya az éppeni újjászületésében.
(Azért a végső megnyugvást mégis mindig magányodba térve leled meg.)

Lent a sufniban kellemes félhomály. MR1 Kossuth Rádió kezd beszélni, amint áram járja be a helyiséget. Hogy halálra fagynak otthon az emberek manapság. Mindenféle szerszámok hadserege. Lehet hova nyúlni. Ma egy kerékpárvázon dolgoznak, a hátsó villát kell kiegyenesíteni. Ki kell egyenesíteni egy fehér Ford Transit által közölt energiák hatását. Finom, puha lépések a bölcsen megbecsült pontokra. Eltart így is két óráig. Távtartóknak köszörülnek le régi fogaskerekeket. Szórja a csiszológép a csillámszikrát magából, ömlik az asztal speciális borítására. Kihűlve összeseperhető vasreszelék. (mi pukkan, mikor kidurrantok egy papírzacskót?) A satu piros és fog. Nem, nem a színe. Az ívelt kerékpárkormány végeiből 6-6 centiméter lenyisszantva. Vastag anyag, a kormányvégdugónál persze még hihetően vékony volt. Valamin jót röhögtek. A hajtókar is szétszedve. 42-s tányért leköszörüli láncvédőnek. A váz előkészíthető a maszkolásra. Hétfőn viszi majd a Japán utcai porfestőhöz. Szerdára lesz kész a fúvás. Addigra a villa is megérkezik, úgy számol. Szombaton összerakhatják a járgányt. Csak a kerekeket kellene centírozni még, és az első aggyal valamit kezdeni. 10 kiló alá menni lenne csodás, gondolja. Meg hogy bírja a helyreállított váz a napi 130 km-t. Összeolajozva, kellemes aluminium-reszelék illatban kapcsolja le az elosztót a sufni bejáratában. A rádió utoljára az adventistákról beszélt. Saját állításuk szerint tovább élnek és egészségesebbek, mint a többi felekezet tagjai.

   Kiesett egy nap az életemből. Még szerencse, hogy az emlékek idővel megszépülnek, és nem emlékszünk a szenvedésre. De vajon a boldogságra miért nem? Miért nem vagyunk képesek érzésekre emlékezni? Hogyan feledhetjük a kellemes perceket, kedvesünk arcát, illatát, érintését? Ha rá gondolunk, miért csak tettek, tárgyak jutnak eszünkbe, és nem a túláradó öröm, esetleg a harag?

   Ki tehet erről? Mi magunk? A Teremtő? Az evolúció? Az a sok szemét, amit nap mint nap megeszünk és megiszunk? Az esőerdők kiirtása? A kevés mozgás, helyhezkötöttség? A szabadság félreértelmezése? Az önzés? A gépek elterjedése? Talán ha többet foglalkoznánk életünk szeretetével, értelmével, irányával, ha először magunkban keresnénk a környezetünket romboló hibákat.. vajon akkor más lenne?

   Változott egyáltalán valami az elmúlt évezredek alatt? A természetben, a nyelvben minden az egyszerűségre törekszik. A hatékonyságra. Ezek szerint a boldogság nem hatékony? De ha annyira vágyunk rá, miért törli ki az emlékezetünk? Hogy újra és újra átéljük, hajszoljuk, és egyik pillanat se legyen rosszabb az előzőnél? Ez hajtana minket? A múló örömök hajhászása? Ennél azért többet szeretnék hinni magamról!

Összelatinsalátáztam a francia zh-mat.

Már megint! Fel nem foghatom, hogy tudott az emberiség ilyen sokáig fennmaradni.

"A felejthetetlen mester

Este 11 körül ébred egy domb tetején, emléke nincs mi ideköthetné a tapasztalatban; nyílván elrabolták. Egy autó hátradöntött ülésén fekszik, belehelt ablakán szűrt fény játszik. Nincs egyedül, ezt azonnal érzi. Fejét lassan balra fordítja. Fáj a nyaka, valószínűleg leüthették, talpán ég a hús, őrült forróság van odabenn. A lány éppen csizmájától szabadul, <-> észreveszi a mozgást, hátranéz a fiúra. Miért is ne hitte volna hiába, ha sejthetné, mit rejt önnön vére ma este. Rejtély maga előtt is ez az agresszió,nem tud betelni vele. Egyenként tépi fel az ing gombjait, kíméletlen karmolást ejtve az izmos mellkason. Négyre akar csak hazaérni, addig összeszámolhatatlan bűnnek szeretne behódolni. Erőszakra, durva, mély sebekre sóvárog szomjas lelke a vágytól. És az a világszép mosoly! Elfordul áldozatától, majd hirtelen belép életébe egy hét másodperces vad harapással. Szörnyű tettekre éhes felkorbácsolt teste, a fiút magárafeszíti, tőrbe csalja, megbassza - nincs az a szó, mely hitelesebben leírhatná. Azt akarja, hogy bassza szét, darabos vérrögök fröcsögjenek a kielégíthetetlen forrongásban, kéj csurogjon mesztelen nyakán, vad szexbe felejtkezve baszni szét az életet mára. Hagyni, hogy baszódjon szét minden. ("Ahogy pezsgő csordul a dekoltázsba.") <->
Fenséges tettükre emlékezve kapcsolják be a fűtést a rádió háborús híreire ringatózva. Reggel hétre érnek haza a zuhanás züllött reményével a szívükben.

   Amikor legutóbb májat ettem, még nem láttam előre sorsom legújabb kanyarulatát, mely utóbb csúnyán bedőlt velem.

   Tavaly karácsonykor történt, hogy a buszra várva, egy alig használt jegyet gyűrögetve, eltüsszentettem magam. Rettentően megkönnyebbültem, de ahogy előrelendült a fejem, mintha minden addigi gondolatom kihullott volna belőle a cipőm orra elé, egyenesen bele a pocsolyába.

   Azóta a jól ismert kirakatpánik uralja a mindennapjaimat, és sehogy sem tudok megszabadulni tőle. Bárcsak a következő csirkével könnyebb dolgom lenne!

Amikor Bécsben leszállt lobogó, kéklő hajával a Münchenbe tartó buszról, egyetlen mozdulattal csókolta meg, előzmények és különösebb következmények nélkül. Egy jól kitervelt mozdulat csupán, megragadja kezét és futni kezdenek a peronról a városba. A kéz és a csók emléke megmarad, rohannak a kerékpártárolóhoz, ahol már várta őket egy piros, oldalkocsis fixie.
Megmutatja Bécset, a fiú a földön alszik.
Laza csípőérintések egy orgonista házibulijában.
Kérdések és fájdalom nélkül adják át magukat az elköszönésnek.
Többé nem akarják másként látni egymást.

Miért van az, hogy minden reggel lassabban úsznak a halak? Amint felkapcsolom a lámpát, nem tudom nem észrevenni, hogy nem csak én nem ébredtem még fel teljesen. Ez így nem túl ígéretes.

Tövig.