Kiesett egy nap az életemből. Még szerencse, hogy az emlékek idővel megszépülnek, és nem emlékszünk a szenvedésre. De vajon a boldogságra miért nem? Miért nem vagyunk képesek érzésekre emlékezni? Hogyan feledhetjük a kellemes perceket, kedvesünk arcát, illatát, érintését? Ha rá gondolunk, miért csak tettek, tárgyak jutnak eszünkbe, és nem a túláradó öröm, esetleg a harag?

   Ki tehet erről? Mi magunk? A Teremtő? Az evolúció? Az a sok szemét, amit nap mint nap megeszünk és megiszunk? Az esőerdők kiirtása? A kevés mozgás, helyhezkötöttség? A szabadság félreértelmezése? Az önzés? A gépek elterjedése? Talán ha többet foglalkoznánk életünk szeretetével, értelmével, irányával, ha először magunkban keresnénk a környezetünket romboló hibákat.. vajon akkor más lenne?

   Változott egyáltalán valami az elmúlt évezredek alatt? A természetben, a nyelvben minden az egyszerűségre törekszik. A hatékonyságra. Ezek szerint a boldogság nem hatékony? De ha annyira vágyunk rá, miért törli ki az emlékezetünk? Hogy újra és újra átéljük, hajszoljuk, és egyik pillanat se legyen rosszabb az előzőnél? Ez hajtana minket? A múló örömök hajhászása? Ennél azért többet szeretnék hinni magamról!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.