Ezt állítottam megcselekedni vágyó tettként magam elé. Ezt kell végigcsinálnom. Írni, ha eszméletlenül, ha tökéletesen józanul, de írni. Kiviselni az életed terminus technicusait. Hogy megcsendesedj álmod előtt. Eszedbe jutnak régi dolgok, bizonyos összhangok fekete és fehér billentyűk közt. A hétköznapok ideje megnyújtva. Tanakodsz magadban, hogy a mondatoknak a súlya, mérhetetlen térfogata miért vonz. Miért bámulsz értük ebbe az ismeretlen utcába. Vonz, hogy leírva lássam őket. Megmenteni, mit meglehet. Az örvénylő, áradó mondatkáosz gondolata zsibbaszt. Megtalálni egy ilyen mondatot. Egyszerre produktívnak és szelektívnek lenni. Passzív, ahogy kivetem magamból, aktív a megfogalmazás. Rohadt gyors ez az egész. Rohadtul el kell viselni ezt az ősrobbanásszerű áramlást vagy bekurbliz. Elsodor, aztán éleszthetnek fénnyel. Ahogy nekikezdek egy mondatnak. Az érzés, ami kíséri a folyamatot. Bekapcsolódik, kitart, aztán továbblök. (ki kúrja magasabbra a bikát, csávókáim?) Széttörhet valami üveg mellettem, nem észlelem. Belülről vezérelve figyelem az életet, apró mosoly szám szélén ilyenkor, hason fekve. Sári pl. azonnal kidugja a nyelvét, ha írni kezd. Én meg eljutok onnan ide, ezt csinálom végig. Ezt állítottam megcselekedni vágyó tettként magam elé: írni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.