Maga sem tudja miért, de nagyon elgondolkodott. Megállt ebben a sűrűn összefonódott pillanatban, vájkál lelkének sötétre mázolt kazamatáiban, nem talál mást benne, csak lopást és rablást, elviselhetetlenül hirtelen kibuggyanó magányosságot. Az éjszaka ismét lopni ment, fentről le, nem kell ragoznom. Szomjúságot okozott és ki-be kapcsolható félelmeket. Mennyi fiatal, azzal a sok barázdált szálakkal egymás közt, hatalmas erő az, ami összetart. A fiúnak pedig csak egy csettintés, és romhalmaz. Így éli életét, ám nem pusztítást hagyva maga után, hanem a hormonok okozta birtoklásvágy végeláthatatlan, újra és újra megújuló vágyát. A lány sóhaja emlékeztessen erre az emberre. A környezet kikapcsolva, visszaszámlálás nem volt. Képes lesz-e végre magát Silentioként látni? - ez az első és egyetlen vágya az éppeni újjászületésében.
(Azért a végső megnyugvást mégis mindig magányodba térve leled meg.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.